Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


I. Konfucianizmus

2010.09.10

Konfucianizmus

 

A kínai világkép főistene Sang-ti (Legfőbb uralkodó), vagy más néven Tien (Ég) volt. Ő teremtette és tartja fenn a világot, de olyan távol van az emberektől, hogy azok nem is törekedtek a vele való személyes kapcsolatra. Néha ugyan személyes istenként képzelték el, de sokkal gyakrabban végzetszerű személytelen hatalomként, vagy pedig természeti jelenségként gondoltak rá.

Az egyszerű nép képzeletét elsősorban a gonosz szellemek foglalkoztatták. Különösen a hegyi, erdei, vízi szellemektől, s persze az öngyilkos, vagy akasztott ősök kísérteteitől rettegtek. Amulettekkel, körmenetekkel, ördögűzésekkel igyekeztek távol tartani maguktól őket, nehogy betegséget, vagy halált hozzanak rájuk. A halál utáni életet nem kötötték a túlvilági jutalom, vagy büntetés gondolatához. Úgy vélték, elhunyt családtagjaik lelke mindörökre a sír közelében marad és védőszellemként oltalmazza utódait. Az animista népekhez hasonlóan az ősök kultusza a kínaiaknál is szoros közösséget kovácsolt az élőkés holtak között. Ebbe a törzsi kultuszra emlékeztető világképbe épült bele a konfucianizmus és termékenyítette meg azt felsőbbrendű erkölcstanával.

 

Kung Fu-ce és tanítása

A Kr.e. 8. századtól kezdve, évszázadokon át tartó feudális anarchia rázkódtatta meg az akkor már évezredes kínai társadalmat. A központi királyi hatalom fokozatosan gyengült, az ország részekre szakadt, lázadások, háborúk törtek ki. A hagyományos értékek elhomályosodtak: az ősök kultuszára, az Ég és a többi istenség tiszteletére épülő politeizmus már nem tudott belső békét nyújtani az embereknek. A részekre szakadt birodalom tartományainak uralkodói csak erőszakkal tudták úgy-ahogy fenntartani a rendet. Ám ez a zűrzavaros korszak volt a kínai filozófia fénykora. Ekkor - Kr.e. 6. és 2. századok közötti időszakban - bontakozott ki a hat fő filozófiai rendszer, melyek közül a konfucianizmus bizonyult a legjelentősebbnek és a legtartósabbnak.

A konfucianizmus alapítója, Kung Fu-ce (vagy a jezsuita hittérítők által latinosított nevén: Konfuciusz), egy elszegényedett nemesi család gyermekeként született Kr.e. 551-ben. Apja Lu tartomány egyik főhivatalnoka volt. Mivel az édesapa három évvel legkisebb gyermeke születése után meghalt, Kung Fu-ce, nemesi származása ellenére szegénységben élte le ifjúkorát. Mesterségeket tanult, ami lehetővé tette számára, hogy megismerkedjen az egyszerű néprétegek életével is. Édesanyja azonban mindent megtett annak érdekében, hogy fia megfelel nevelésben részesüljön. Tanítókat fogadott számár, akiktől Kung Fu-ce klasszikus műveltséget kapott. Tizenhét éves korában már ő maga is magántanítóként kereste kenyerét. Tizenkilenc éves korában megnősült, házasságából több lány és egy fia született.

Idővel Lu tartomány kormányzója felfigyelt a fiatalember kiváló képességeire, s mikor megtudta, hogy Kung Fu-ce rendkívül jól ismeri a klasszikus műveket, a régi szokásokat és szertartásokat, alkalmazta őt az állami közigazgatásban. Ettől kezdve pályafutása egy ideig felfelé ívelt. Tevékenysége oly sikeres volt, hogy igazságügyminiszterré léptették elő. Szilárd fegyelmet vezetett be az országban, amely ennek következményeként megerősödött. Ekkor következtek be azok a politikai gáncsvetések, amelyek arra késztették Kung Fu-cet, hogy elhagyja hazáját. Éveken át járta Kínát, egy tartományból a másikba vándorolt, abban reménykedve, hogy valamelyik fejedelem elfogadja államigazgatási elméleteit. Miután reményei nem váltak valóra, hazatért Lu államba és élete hátralevő éveiben tanítványai oktatásával foglalkozott. Nagy tisztelettel övezve halt meg Kr.e. 479-ben.

Jóllehet a későbbi kultikus tisztelet életének eseményeit és jellemét számos népies legendával tarkította, a fennmaradt dokumentumok alapján megállapíthatjuk, hogy Kung Fu-ce szerény, egyszerű, a jó erkölcsre és az igazságosságra törekvő ember volt. Sohasem vallotta magát sem vallás, sem filozófiai iskola alapítójának. Előszeretettel hangsúlyozta, hogy ő csak a "régieket" tanulmányozza és tanítványait is a régi erkölcsi ideálokhoz akarja visszavezetni.

A "régiek" idealizált vallását Kung Fu-ce az öt klasszikus műből ismerte meg. Ezek a következők: Si king (Ódák könyve - mintegy háromszáz ősi vallásos ének gyűjteménye); Su king (A Történelem könyve - nagyrészt hamisított történelmi krónikák és más dokumentumok gyűjteménye); Ji king (Változások könyve - a jóslás és a mágia céljait szolgáló, a természetfeletti hatalmakkal és azok egymáshoz való kapcsolatával foglalkozó misztikus mű); Csun Csiu (Tavaszi és őszi krónikák - Lu állam története Kr.e. 720 és 479 között) és Li ki (Szertartások könyve - áldozati és egyéb szertartásokra vonatkozó előírások gyűjteménye).

Nem Kung Fu-ce volt az első, aki ezekhez magyarázatokat fűzött. Már előzőleg is, tanítók és tudósok egész sora oktatta a vallást, a mágiát, a történelmet az öt klasszikus műben lefektetett irányelvek alapján. Kung Fu-ce tehát egy kitaposott tanítói vonalat követett. Nem reformátor volt, mint Buddha, Mohamed, Dzsinna, vagy Jézus. Megfelelőnek tartotta az ősi politeizmust, az Ég és az Égnek alárendelt istenek, szellemek, szellemősök tiszteletét. Nem volt kifogása a császárkultusz, vagy az áldozati szertartások ellen. Éppen ellenkezőleg: azt kifogásolta, hogy korábban - a társadalmi és politikai zűrzavarok időszakában - az emberek egyre jobban eltávolodtak ezektől az ősi hagyományoktól, megfeledkeztek a szertartások értékéről s mindez természetszerűen erkölcsi hanyatlást szült.

Miközben a régiek vallását, szokásait magyarázta, azokhoz hozzáfűzte saját észrevételeit, gondolatait, tapasztalatait. Így alakult ki a nevezetes konfuciánus etika. E rendszer alaptétele az, hogy az ember természeténél fogva jó, csak később, a benne rejlő zavaró tényezők kibontakozása által válik rosszá. Ha azonban a helyes ismereteket kutatja és azokat nem csupán külsőlegesen, hanem ténylegesen is magáévá teszi, akkor elkerüli az önmagával való meghasonulást és jó marad, vagy visszatér eredeti jóságához. A helyes ismeretek megszerzésének eszköze az idealizált kínai múlt eseményeinek és szokásainak tanulmányozása, a megfelelő életmódhoz pedig az idealizált múlt nagy embereinek életpéldája nyújt követendő példákat.

Mivel az ősök harmonikus társadalmak tengelyét a hsziao (gyermeki szeretet) képezte, az embernek elsősorban erre az erényre kell törekednie. A konfuciánus ember nemcsak még életében levő szülei iránt köteles alázatos szeretet-tiszteletet tanúsítani, hanem a többi előd iránt is. A leánygyermek a házasságkötés után férje szüleit és őseit volt köteles szeretni ugyanazzal a szeretettel. Ily módon a hsziao az egész családot, az egész társadalmat és ezenfelül az élők és holtak közösségét összetartó kötelékké vált.

Az ősök iránti gyermeki szeretet az általuk hagyományozott szokások és szertartások következetes megtartására buzdítja a konfuciánus embert. Kung Fu-ce rendkívül nagy jelentőséget tulajdonított a szertartások (li) végzésének. A vallási rítusokat egyébként a császárság is saját ügyének tekintette és külön hivatalnokokat bízott meg irányításukkal. A szertartásoknak különféle fajtái voltak: a szerencsés előjelek rítusai (áldozatbemutatás és ajándékok adományozása a szellemeknek), temetési rítusok, örömrítusok (házasságkötés, ünnepek stb.). A legfontosabb az áldozatbemutatási szertartás volt. Az isteneknek állatot (leginkább baromfit, esetleg sertést, szarvasmarhát) áldoztak, az ősök szellemeinek ételt, italt, virágot. Kung Fu-ce nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az áldozás "nem valami kívülről jövő, hanem belülről kifelé irányuló és a szívben születő" hozzáállás gyakorlati megvalósítása legyen. A szertartás fogalmát az egész emberi életre kiterjesztette: az őszinte ragaszkodással végzett szertartási cselekményekhez hozzákapcsolta a szokások alázatos, őszinte megtartását, a szokásokhoz az illemet, az illemhez az önuralmat. Így a kínai ember egész élete - legalábbis ha következetesen alkalmazta az elméletet - sajátos szertartássá vált.

A családon belül és a társadalomban ötféle kapcsolatnak kell szabályoznia Kung Fu-ce szerint a viszonyokat: az alattvalónak az uralkodó iránti tisztelete, a fiúnak az apa iránti érzett szeretete, a feleség és a férj közötti házastársi szeretet, valamint a barát barát iránt érzett hűsége. Ezenkívül fontos még az öt fő erény: emberszeretet, igazságosság, tisztelet, bölcsesség, őszinteség. E tulajdonságokkal - tekintettel az emberi természet eredendő jóságára - mindenki rendelkezik, csak fel kell magában fedeznie azokat. Jellemző Kug Fu-ce véleménye az erények gyakorlásáról: az embernek azért kell cselekednie a jót, mert az helyes és erkölcsös, s nem azért, hogy ily módon előnyt, társadalmi elismerést, vagy előrehaladást vívjon ki magának. Ha valaki nem őszintén erényes, akkor erényessége elveszíti minden értékét.

 

Viták az emberi természetről

Jóllehet Kung Fu-ce tekintélyes tanítómester hírében halt meg, tanai az elkövetkezendő évszázadokban nem emelkedtek ki a többi filozófiai iskola tanai közül. Csak Meng-ce - vagy latinosított nevén: Menciusz (Kr.e. 371-289) - megjelenésével kezdtek nagyobb mértékben teret hódítani Kínában. Meng-ce Kung Fu-ce tanainak legnagyobb interpretátora volt. Hivatásának érezte a konfuciánus igazságok terjesztését, ezért egyes kutatók a kínaiak Pál apostolának nevezik. Továbbfejlesztette Kung Fu-cenek az emberszeretetre és az igazságosságra vonatkozó tételeit, de elsősorban azzal vált ismertté, hogy minden támadással szemben igyekezett megvédelmezni az ember eredeti jóságának tanát.

Azt állította, hogy az emberi természet számos összetevőből áll, melyek közül egyesek eleve jó tulajdonságok, mások se nem jók, se nem rosszak, de ha nem fejlesztjük őket pozitív irányban, akkor idővel rosszakká válhatnak. Minden ember  - tanította Meng-ce - magában hordozza az emberségesség, az igazságosság, az illem és a bölcsesség csíráját. Ezeket képes, sőt köteles fejleszteni, mert nincs más, ami megkülönböztetné őt az állatoktól.

Kung Fu-ce kész ténynek vette ugyan a természetfeletti világ létezését, de a boldogság útját az erkölcsös evilági életben vélte felfedezni. Megn-ce tanaiban már sajátságos, túlvilág felé forduló miszticizmus fedezhető fel. Az ember, aki szabad utat engedve jó természetének előrehalad az erényesség útján, előbb utóbb megismeri Tient, az eget - a mindent átható kozmikus erőt - és már itt a földön egyesülhet vele. Mert az emberszeretet állhatatos gyakorlása fokozatosan csökkenti bennünk az önzést és ha az teljesen eltűnik belőlünk, akkor már nem is érezzük a különbséget az "én" és az "ő" , magunk és a természetfeletti világ között. Az éggel való egyesülés misztikus folyamatát azonban nem lehet erőltetni. Az embernek igyekeznie kell - az emberszeretet és a többi erény gyakorlása által - de az eredményt nem sürgetheti, ki kell várnia, míg megérik rá.

Meng-ce idealista nézeteit hamarosan háttérbe szorította ellenlábasa Hszün-cu cinikus realizmusa, de egy évezreddel később döntő hatást gyakoroltak az újkonfucianizmus megjelenésére. Hszün-cu (Kr.e. 298-238) a realista konfucianizmus fő képviselője, Meng-cevel szembefordulva azt tanította,  hogy az ember eleve gonosz természettel születik a világra, s nem az őserények, hanem egyedül értelme különbözteti őt meg az állatoktól. Úgy vélte, csak az erkölcsi értékek megismerésére irányuló értelmi erőfeszítés segítségével lehetséges legyőzni eredendő gonoszságunkat.

Míg Meng-ce tanításában a konfucianizmus a természetfeletti világgal való misztikus egyesülés tudata irányába tolódott, Hszün-cu gyakorlatiassága csak a szertartásokban megnyilvánuló vallásosságnak hagyott létjogosultságot. Az ember életének, mondotta, csak a születés és a halál közötti időszakban van értelme. Az elhunyt családtagot mindörökre elveszítettük. Ez azonban még nem ok arra, hogy ne adjuk meg neki a tiszteletet. Mivel a halállal az ember örökre eltávozik, a gyászszertartás utolsó alkalom az alattvalónak, hogy szolgálja urát, a fiúnak, hogy szolgálja atyját. Hszün-cu pusztán szimbolikus jelentőset tulajdonított az áldozatbemutatási szertartásoknak, de egy világért sem mondott volna le róluk. A civilizáció, a legfelsőbb erény, az igazi bölcsesség megnyilvánulási formáinak tekintette azokat és elképzelhetetlennek tartotta a társadalmi harmóniát a hivatalos államkultusz nélkül.

Ő maga határozottan elvetett minden "babonás hiedelmet", Tient is a világmindenséggel azonosította. az általa hirdetett konfucianizmus teljes egészében evilági beállítottságú volt. Minden - a becsületességre nevelő és engedelmességre szoktató szertartásoktól kezdve egészen az erények megvalósítására irányuló személyes törekvésig - az evilági társadalom tökéletes harmóniáját van hivatva előmozdítani. Egy ilyen ideológia természetszerűen arra volt rendelve, hogy az államkultusz hivatalos támaszává váljon.

 

Diadalmas konfucianizmus

Haszün-cu után a konfucianizmus egyre jobban erősödött, háttérbe szorítva a többi filozófiai iskola tanításait. A Kr.e. 3. században már csak egyetlen igazi vetélytársa volt - a taoizmus. Míg azonban a taoizmus kifejezetten lázadó vonásokat tartalmazott, a konfucianizmus a Han dinasztia korszakában (Kr.e. 202 -Kr.u. 209) birodalmi szinten is egyesült az államkultusszal, azaz annak hivatalos ideológiájává vált.

A diadalmas konfucianizmus fő képviselőjére Tung Csung-sura (Kr.e. 197-104) elsősorban Hszün-cu merev szertartásközpontú tanai voltak nagy hatással. Tung Csung-su szentesítette a császári hivatal mennyei eredetére vonatkozó elméletet, amellyel megfelelő ideológiai- vallási alapokat biztosított a központi hatalom abszolutisztikus törekvéseinek. Ettől kezdve a kínai dinasztiák a Menny Fia isteni felhatalmazásáról szóló tanban látták hatalmi helyzetük legszilárdabb alapját és ezért a konfuciánus tudósokat a trón legerősebb támaszainak tekintették.

A konfuciánus filozófusok által irányított pompás rítusok - melyekben az egyszerű nép csak külső szemlélőként vett részt - a látványosság szerepét töltötték be. A kultusz főpapja maga a császár, a hatalmát Tientől származtató uralkodó volt. Ő mutatta be minden évben az áldozatot az Égnek. Hatalmában állt új istenségeket kinevezni, vagy a régiek közül egyeseket lefokozni. A nagy ősök szellemei ily módon gyakran isteni rangra emelkedtek. A Han korszaktól kezdve Kung Fu-ce is ebben a tiszteletben részesült. Minden nagyobb városban templomot emeltek a tiszteletére. Kr.e. 174-ben pedig maga a császár mutatott be áldozatot sírjánál. A Han korszak színpompás szertartásossága és a konfucianizmus hideg erkölcstana azonban nemigen tudta kielégíteni az egyszerű ember vallási éhségét. Sokan a népies vallásosság különböző megnyilvánulási formáiban keresték a kiutat. Virágzott a sámánizmus, a mágia, erőre kapott a taoizmus legmaradandóbb változata, a népies taoizmus és a 3. -4. századtól kezdve erőteljesen terjedni kezdett Kínában a buddhizmus mahajana változata.

Néhány  - a buddhisták és a taoisták ellen irányuló - intézkedéstől eltekintve a három nagy vallás különösebb megrázkódtatás nélkül fejlődhetett egymás mellett Kínában. Mivel a sámánizmus és az egyéb mágikus elemek idővel beleolvadtak valamelyik nagy vallásba, Kína lassanként a "három vallás országa" lett. A konfuciánus hivatalnoki rétegen, valamint a taoista papokon és buddhista szerzeteseken kívül nagyon kevés ember tartozott határozottan ehhez, vagy ahhoz a valláshoz. Az egyszerű nép hol taoista papokat, hol buddhista szerzeteseket, hol pedig konfuciánus hivatalnokokat kért meg a temetési, házasságkötési, áldozatbemutatási szertartások elvégzésére. E keveredés mind a mai napig jelen van Kínában.

A 8. századtól nyomon követhető reformtörekvések a 12. században szülték meg az újkonfucianizmust, melynek alapvető jellegzetessége a Meng-ce féle idealizmushoz való visszatérés volt. A buddhista csan szekta ezoterikus tanításának mintájára az újkonfuciánusok is létrehozták a titokzatos tanítványi lánc elméletét. Azt állították, hogy tanaik ősidőktől fogva léteznek, nagy tanítók hagyományozták azt egymásra. Ezek egyike volt Kung Fu-ce. Utána már csak egyetlen igazhitű mester - Meng-ce - következett, majd a tanítványi lánc több mint ezer évre megszakadt, s csak az újkonfuciánusok fedezték fel újra. Filozófusaik bonyolult metafizikai rendszereket dolgoztak ki , ám ezekhez az egyszerű nép még kevésbé tudott közeledni, mint a Han korszak szertartásközpontúságához.

Az újkonfuciánusok fő képviselője Csu Hi (1130-1200) kommentárokat írt az ókori konfuciánus irodalom négy nagy művéhez (Lun jü, Meng cu, Tao hio, Csung jung). Magyarázatai az elkövetkezendő évszázadokban az államvallás ortodoxiájának alappilléreivé váltak. Csu Hi kutatásának középpontjában a bölcsesség elérése volt. Úgy vélte, az ember csak hosszantartó önfegyelmezés, a dolgok és a lélek tanulmányozása, az erények állhatatos fejlesztése által érheti el a tökéletes bölcsességet. Hitt az emberi természet eredendő jóságában, de hangsúlyozta, hogy az anyag - amelyben a szellem lakozik - hol jó, hol rossz és ez határozza meg az ember jellemét. Ezért az értelem segítségével a testre is rá kell erőszakolni a jót. Az igazi bölcs már itt a földön eggyé válik az Éggel, a tökéletes kozmikus szellemmel és eléri a teljes boldogságot. A másik nagy újkonfuciánus tudós Van Jang-ming (1472-1529) a fokozatos bölcsességre jutás helyett a csan szekta misztikus megvilágosodásához hasonló hirtelen ismeretre jutást szorgalmazta.

A buddhizmus túlvilági tana azonban nemigen tudott gyökeret verni az újkonfucianizmusban. Tudósaikat nem érdekelte a túlvilági jutalom vagy büntetés problémája. Az erényes életre és a tökéletes bölcsességre kizárólag az evilági boldogság megvalósítása miatt törekedtek. Persze, a halál utáni életben azért ők is hittek. Úgy vélték, hogy haláluk után ők is csatlakoznak elődeik szellemeihez, akiket ebben az életben vallási tisztelettel öveztek.

A konfucianizmus a 20. század elejéig maradt a kínai birodalom államvallása. Kung Fu-ce tanai Kínán kívül teret hódítottak Koreában, Japánban és Vietnamban. A 19. század végén Kang Ju-vej vallási mozgalma már jövőbe látó prófétát, földre szállt istenséget faragott Kung Fu-ceből. A kereszténység mintájára megkísérelték, hogy az öt klasszikus művet a négy konfuciánus szent irattal együtt az egész emberiség számára érvényes "bibliaként" interpretálják.

E megmozdulások hatására a császár 1906-ban egyenrangúvá nyilvánította Kung Fu-vet Tiennel, az Éggel. A rendelet azonban nem sokáig maradt életben, mert a császárság 1912-ben megbukott és Kína polgári köztársasággá vált. A konfucianizmus és az állam évezredes kapcsolata megszűnt, s egyben végzetesnek látszó csapás zúdult Kína ősi vallására. A császár-főpap, az ősök kultuszának irányítója és az ég földi helytartója letűnt a történelem porondjáról. A konfuciánus etika alapszabályai azonban annyira belevésődtek a kínai mentalitásba, hogy azt még a kommunista forradalom 1950-es győzelme sem tudta megváltoztatni. A lakosság legnagyobb része továbbra is vonzódik a konfuciánus ideálokhoz. Még ma is hisznek az ősök szellemeiben és az istenekben, ragaszkodnak a hagyományos szertartásokhoz, áldozatokat mutatnak e a természetfeletti lényeknek, hogy ezáltal jóindulatra bírják őket és igyekeznek követni Kung Fu-ce erkölcstanának szabályait.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.